Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy hosszú, aranyhajú leánya, de az a lány bizony olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, rá ugyan nem. Ám mit ér a szépség, hosszú aranyhaj, ha a szomorúság keseríti a királykisasszonyt nap, mint nap! Reggel pityergett, délben sírt, este a könnyeit szárogatta, olyan hatalmas búbánat szorongatta, hogy szenvedés volt annak is, aki csak ránézett. Bizony rágta is a körmét miatta király édesapja: ugyan kinek kell majd feleségül egy folyton pityergő királylány? Mit ér a szépség, ha boldogság nem társul mellé?
Vigasztalgatta hát, aki csak tehette, míg a király meg nem elégelte, s közhírré nem doboltatta: azé lesz a fele királysága, aki mosolyt csal egyetlen lánya orcájára. Bizony érkeztek is próbálkozók tucatjával! Vásári komédiások, cigánykerekezők, bohócok serege… egy sem járt sikerrel.
Hírét vette a felhívásnak Maklár, a jóságos boszorkány. Megvakarta fekete macskájának görbe hátát, majd a varázsgömbjéhez fordult:
„Kígyónyál és tündérszárny, mi bánt, kedves királylány?”
A varázsgömb elkezdett füstölni, s a gomolygó pára mögül előtűnt egy kép: a királylány épp fésülte gyönyörű hosszú haját, de jaj! Az aranyszőke hajszálak csapatostul hulltak le a földre és hagyták el a királylányi kobakot. Maklár gondolkodott picit, majd egy lágy tavaszi szellőt küldött be a királykisasszony szobájába. Lágy tavaszi szellő kihozta a lehullott hajszálakat és Maklárhoz vitte őket. A jóságos banya kötelekké sodorta a hajszálakat. Kivett a kosarából egy tucat babát. Életet lehelt a manókba, aztán megcirógatta kezüket és lábukat egy kis szöcskehájjal. A koboldok olyan vidáman szökdécseltek a rádió szólamai mellett, hogy öröm volt nézni! Hát még, amikor odaadta nekik Maklár boszi a köteleket! Fantasztikus ugrásokkal bűvészkedtek az ugrókötelek közt.
Másnap fellépett a Maklár boszorkány ugrócsoportja a királyi palotában. Ahogy indult a muzsika, a mindig vidám kis manók boldog ugráncozással vették birtokba a porondot. Aztán fürgén, taktusra szökdécseltek ugróköteleikkel, a közönség pedig ütemes tapssal biztatta őket. Mindenki remekül szórakozott és pár perc elteltével a mindig szomorú királykisasszony is elkezdett mosolyogni! Majd egy nagy ugrás befejeztével még fel is kacagott! Király apjának a boldogságtól könny szökött a szemébe – még soha nem látta ilyen vidámnak a lányát.
– Ugye eljöttök holnap is? Meg az után? És az után? – kérdezte a kis királylány izgatottan. Maklár boszi megnyugtatta a csupa mosoly királykisasszonyt: „Hát persze, hogy eljövünk! Amikor csak szeretnéd!”
Onnantól kezdve a királylány hajszálai is meggondolták magukat: látva az ugróköteles produkciót, már nem merték elhagyni a lány fejét, hanem inkább maradtak a helyükön, ahova teremtették őket.
Az öreg király a szolgáit hívatta és, a beígért kincsekkel, szerette volna kifizetni Maklár boszorkányt és az ugrócsoportot. A jóságos boszorkány azonban azt mondta: „Nem kérek én sem kincset, sem aranyat. Ha sikerült mosolyra fakasztanom az udvar népét, már elégedett vagyok! Na indulás, manók!” Azzal felpattant az ugrándozó manókkal a seprűjére és hazarepült. Majd eljött újra és újra és újra… egy nap pedig egy messzi ország nyalka királyfia jött és megkérte a folyton mosolygó, aranyhajú királylány kezét, aki boldogan igent mondott. Akkor látták utoljára a vidéken Maklárt, a jóságos boszorkányt – nem volt már rá szükség, így visszavonult. Szeretett lénye tiszteletére azonban települést neveztek el, Egertől nem messze, a maklári ugrócsoport pedig napjainkban is mosolyt csal kicsinek és nagynak arcára mindahány fellépése alkalmával. Kívánom, hogy legyen szerencsétek nektek is látni egy alkalommal őket!
Helló Világ!
Üdvözlet a(z) Nők Lapja Café blogok honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Nők Lapja Café előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!
